Együtt az ár ellen

"A szeretet Istentől van... és aki szeret, ismeri az Istent, mert Isten: szeretet... A szeretetben nincs félelem, sőt, a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel  jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben."

    - "Azt hiszem, meg kell tanulnod veszíteni!" (Ébren*Álmodó)
    - "Béb, nem akarok megtanulni veszíteni. Történjék bármi, tegyünk bármit, győztes akarok lenni, s azt akarom, hogy Te is az légy. Mert Béb, MI győztesek vagyunk. Nem fogok megtanulni veszíteni, legfeljebb max. megtanulom folytatni a harcot! :) Szeretlek Béb! :)" (Lebegő)

Válaszom Neked, nem egyetlen életem egyetlen értelmének (:P) :

Béb!
Veszíteni meg lehet tanulni...
Sőt, véleményem szerint meg kell tanulni veszíteni. Mert nyertesek vagyunk, örök nyertesek, ez így igaz. De nem mindegy, hogy mit vesztünk.
Csatát, vagy háborút?
A nyertes háborúig, a kis közös sírig, sok vesztes csatán át vezet az út. Ezek egyike volt a pszichó is.
Vesztettünk: igazságtalanul, megalázva, de vesztettünk.
Vesztettünk, egy csatát.
Egy vesztés, mely továbblépésre inspirál. Egy vesztés, amikor összekapaszkodva állhatunk a világ ellen. Igen kimondhatjuk: együtt, az ár ellen! Egy vesztés, amikor eszünkbe jut, hogy megfogadtuk egyszer magunknak, jóban s rosszban.

Béb! Én nem úgy mondtam, hogy tanuljunk meg veszteni. Mert igen, nyertesek vagyunk, nem vesztesek. Nem hozzá szokni kell, csak elfogadni azt, hogy van ami most még nálunk erősebb.
Nem lesz mindig, ó, hogy lenne erősebb nálunk egy ilyen ember, aki azt sem tudja, hogy mi az, hogy pszi. :) Nem lehet, és nem is erősebb.
Csak most még megteheti azt, hogy megpróbál visszalökni minket.

De tudnunk kell, tudnunk kell kezelni azt, hogy visszalökhetnek még. Ami komoly tanulás. Nem, nem úgy kell megtanulni veszteni, hogy hozzászokunk, nem... Úgy kell megtanulni, hogy mindannyiszor talpra tudjunk állni, akárhányszor csak belénk rúgnak!
Nyílván, ahogy fejlődönk, ahogy érünk, ahogy magasabra és magasabra törünk, úgy egyre kevésbé fognak. Mert szép lassan nem lesz aki belénk rúgjon. Ki bántana egy királynőt és egy királyt?
De Béb, a nyertes háborúig, sok csatavesztésen át visz az út. És veszteni nem szégyen, csak akkor, ha nem a végső győzelemre inspirál!

De mi nem adjuk, nem adjuk fel most már soha!!!

Szeretlek Béb! :)


Lebegő válasza:

Hát Béb, megríkattál! :) Köszönöm Neked ezeket az újabb könnyeket!! :)

De a lényeg!!
Azt hiszem ilyen fontos dolgokat eztán nem fogok sms-ben megírni. Mert félreérthető! :)
Béb, minden egyes szavaddal egyetértek, s pontosan ugyanide lyukadtam ki tegnap én is. Azt hiszem nem lettem volna félreérthető ha egyszerűen csak azt írom, igen, Béb, igen, vesztettünk, de ez csak egy csata, s a háborúban győzni fogunk, a háború a miénk. Amikor azt írom, h megtanulom folytatni a harcot azt írom h megtanulok veszíteni, mert mi győztesek vagyunk, mert a háború a miénk, érzem, hiszem, tudom, a háború a miénk.

Béb, remélem most már itt is - ott is tiszta minden, előbb-utóbb úgyis látjuk is egymást, megbeszéljük még.

Hogy ez miként kerüljön fel a blogra? Mindenképpen fel kellene kerülnie, csak talán vmi olyan kommenttel, h kifejted az én pár szavamat egy pár mondatban, és h ez az egész csata-haború mindenre s mindenkire igaz.

Szeretlek Béb!!!! :)

 
Régen nem írtunk már. Miért? Mondhatnám, hogy itt van a vizsgaidőszak, mondhatnám, hogy itt volt a karácsonyi rohanás, de ezek csak kifogások, üres szavak.

Nehéz megfogalmazni. Talán minket is elvittek a hétköznapok. Nem, nem úgy értem, hogy elszürkült volna a kapcsolatunk, nem. Mindössze arról van szó, hogy a kezdeti fellángolást megtartva, sőt továbbra is napról-napra fokozva, nem csak az önfeledt boldogságban volt részünk együtt. Mert az idő múlik. S a kezdeti, úgymond felhőtlen hetek után, bizony eljutottunk oda, hogy több mélypontot is megéltünk. Belül, magunkban, külön-külön, s együtt is. S külső, a külvilágból beengedett stressz, fáradság által is. De együtt éltünk meg mindent. Szorosan egymás kezét fogva. Sikeresen. Éppenséggel még hálát is kellene, hogy adjak, mert a gondok, s a feladat, hogy szembe nézzünk velük, csak nekünk dolgoztak, tovább erősítettek.

Csak egy ilyen állapotban,mikor magadban belül is kérdések áradoznak, s eközben a külvilágban is igen komolyan teljesíteni kell, bizony nehéz leülni, és csenben maradni, végig gondolni a dolgokat.

Pedig kell. Egy kapcsolat hosszútávú működéséhez nem elég pusztán a tudat, hogy igen, ti ketten egymásnak vagytok rendelve. Mert legyen ez bármennyire is igaz, de ez csak egy adomány. Hogy éltek-e vele, csak rajtatok múlik. Mert ahogy komoly erővel dolgozni kell egy gond, probléma megoldásán, úgy, ugyanolyan erővel dolgozni kell a jó működtetésén, fenntartásán, táplálásán. Nem elég, pusztán a tudat, hogy igen ő szeret engem, én szeretem őt, és éljük tovább a világunkat, mégha egy közös világról is van szó. Nem. Tudatosan ápolni kell a jót. Táplálni kell a jót. Sok-sok külön, erre fordított idő kell. Mikor csak ketten vagytok. Nem arról van szó, hogy megfogod a kezét és elviszed egy kellemes helyre kávézni, vagy gyertyfényes vacsorával várod otthon. Nem. Itt sokkal mélyebb együtt létről van szó. Amikor igazán csenben vagytok, s igazán együtt vagytok. Egymás lényében éltek, pusztán onnan, hogy a szemébe nézel. Mikor csak a kettőtök szerelmének érzését engeditek magatokba, mikor csak kettőtökre figyelsz, csak a kettőtök között vibráló szeretetre koncetrálsz, csak annak adsz újabb és újabb hitet, erőt. Ez komoly dolog, s fontos. Mert ilyenkor tápláljátok egymást.

De tovább megyek. Csendben maradni, magunkra figyelni, igazán, legelőször magunkban kell megtanulni, egyedül. Mikor kizársz mindent, s csak a lélegzetvételedre figyelsz. Mikor tudatosan leülsz, s azt mondod, most csak én vagyok a fontos. Mikor megpróbálod leállítani az agyad szakadatlanul áramló gondolatmenetét, s csak magadra koncentrálsz, oda, belülre, arra az egészen mélyen nyugvó kis békés állapotodra. S nyugalmat érzel. Nem aggódsz a teendőid felől, nem nézed az órád, csak lehunyt szemmel megéled saját magad. A létezésed. A nyugalom, a béke, a szeretet, a minden a helyén van, minden rendben van állapota. Igen, szereted magad, szereted az életed, szereted a körülvevő világot, hálás vagy, hogy élhetsz. Boldog vagy. Szabad vagy.

Meditáció, igen, így hívják. Tudom, lassú folyamat mire elérjük ezt az állapotot, de elérhető, s ez a lényeg. Lépésről-lépésre, türelemmel. Olyan tanulás ez, melyben a tanulás folyamata hozza az eredményt, a sikert, nem pedig az, mikor azt hiszed, na, most már tudok valamit.

Ezzel szeretnék mindenkinek sikerekben, mosolygásban gazdag új évet kívánni!

Egy szikra, mely már nem alszik el.
Egy árva láng, mely még csak pislákol.

De a lángból csak tűz lehet, s a tűz csak loboghat.

S e lobogó tüzet, a levegő élteti.
S e lobogó tűz, a levegőnek fényét adja.

 Ha a sors becsuk egy ajtót, nyit helyette egy másikat.

December 1-jén, a nap utolsó óráiban, hivatalosan is összekötöttem az életemet a másik felemmel. December 2-án, mire a hajnal kinyújthatta volna első sugarait, a nagyapám elment.

Nem láttam, nem ismertem, nem tudok róla semmit.
Mégis több közöm van hozzá, mint hinnétek.

Egy csodálatos emberi élet margójára szeretném írni ezt, egy emberére, amely áldását adta ránk.

Tegnap 18.42-kor kaptam ezt az sms-t, Libegőtől. Annyit kell tudni, hogy kineziológusnál volt, illetve akkor olvasta a One Way c. írást.

Kommentárt nem tudok, nem akarok mondani, mindenki döntse el maga, hogy mik vagyunk egymásnak:

 

Párkapcsolat. Ketten egy kapcsolatban, összekötitek az életeteket, adtok és vesztek. Múlnak a napok, hetek; hű, milyen régen együtt vagyunk már, jön a meglepő gondolat.

Nem akarok leszólni senkit és semmit, de azt hiszem sok, túl sok manapság az ál kapcsolat. Nem vagyok én egy nagy tudós, sem látnok, mégis azt hiszem, h sok, túl sok manapság a felszínes kapcsolat.

Mert gondoljunk csak bele, miről szól egy kapcsolat. Ismerkedés, nevetés, szex, hétköznapok. Jogos, elhiszem, egy kapcsolat sem tudna másképp működni, ez a rendje. Csak az ember hajlandó elveszni ebben a mámoros állapotban. Hiszen minden olyan szép, békés, miért zavarjuk meg saját, és a másik gondolatait a rosszal. Nem, nyílván elűzzük a szomorúságnak a legcsekélyebb esélyét is elménkből, szívünkből, hiszen nekünk most a szeretet jutott, szerelmesek vagyunk, nem lehet, h akármi is elsötétítse ezt az állapotot.

Pedig ha a szerelem igaz, akkor magával ragad, felkap és messzi földre röpít. S ha ilyen, valóban igaz, akkor ez az érzés hatalmasabb nálad. És azt hiszem, h mint, majdnem minden jóval e földön, ezzel az igazzal is együtt jár a rossz. A rossz, a félelem, a kétely, a bizalmatlanság. A túl szép, h igaz legyen érzése. Félsz. Bizalmatlan vagy. Nem tudsz, képtelen vagy bízni, s nem is a másikba vetett hitről van szó, nem; benne feltétel nélkül megbízol, nem; itt magadról van szó. Olyan hatalmas, földöntúli dolog kerített magába, h már nem tudsz bízni magadban. Abban, h neked jár mindez a jó. Abban, h nincs olyan, h ennyi sok jó után ne jöjjön vmi rossz. Érzed, h ez több, mint te magad, s a földhöz ragadt, félelmekkel teli egód páncélja nem engedi, h szárnyaljon a lelked. Nem akarja engedni, h éljen a lelked, h élj. Bármennyire is érzed lelked szabadságát, a most minden lehetséges állapotot, a földhöz, az anyagihoz ragadt egódnak rögtön, azonnal félelmeket, aggodalmakat kell gyártania, h ne h elengedjen, átadjon teljes mértékben a tiszta szeretetre született lelkednek, a magasabb énednek.

Harc. Ami igaz, valóban igaz, az egyszerre elmondhatatlanul csodálatos és egyszerre elmondhatatlanul nehéz. Nehéz megértetni azzal, az igazán a kis résszel, ott legbelül benned, ami igazán, minden külsőségtől mentesen te vagy, h igenis, nem azért mert ilyen vagy, vagy mert olyan vagy, nem, pusztán azért, mert itt vagy, a földre születtél, pusztán alanyi jelenléted jogán jár neked a szeretet. A szeretet. A feltétel nélküli szeretet. Jár neked. Megérdemled. A szeretet. Ami mindennek az alapja. Ami a világot mozgatja. Ami a legtermészetesebb e földön. Amiért nem kell küzdeni. Ami jár. És itt állsz, kis ember, látod, érzed, h itt van, elért hozzád, és mégis kínkeservesen kell küzdened, h el tudd fogadni. Hogy megtanuld elfogadni az élet értelmét, a szeretet. S itt vagy, s percről percre küzdesz, h egyszerre legyőzz minden gátat, minden áh, ez nem lehet érzést, mindent, mit az egód épített eddig életedben saját magad, a te, kis hőnszeretett lelked ellen. Olyan nagy, hatalmas ez az érzés, már-már megfojt, menekülnél, h nem, nem lehet, nem lehet, h nekem ez jár, én ezt megérdemlem. Félelmetesen nehéz helyzet. A leghatalmasabb, a legmagasabbrendű itt van, benned van. Éled, szeretsz, s mégis küzdened kell saját magaddal. Hogy teljessé válhass ebben az állapotban. Küzdened kell percről percre az újra és újra a felszínre bukkanó félelmeiddel, kételyeiddel, bizalmatlanságoddal. Most tanulod meg azt, ami a legfontosabb az életben. Hinni. Saját magadban. Bízni, őszintén hinni, h képes vagy megélni teljes egészében a szeretetet, h képes vagy legyőzni minden földhöz ragadt, kicsinyes félelmedet. Keserves munka. Percről percre keserves, nehéz munka. De képes vagy rá. Te is tudod. Csak még nem mered elhinni. De képes vagy rá. Ha kikapcsolod az egód, s csak egy pillanatra is, de csak az érzésre gondolsz, tudod, h képes vagy rá. S percről percre közelebb és közelebb jutsz hozzá. Meg tudod csinálni. S el fog jönni a napja, h csak egy dolog fog körülölelni, a keblére venni, vinni, szárnyalni, a szeretet.

Ne küzdj ellene. Engedd el. Felejtsd el. Menj el mellette.

Szeretet. Fogadd be. Higgy benne. Hagyd, h szeressenek, hagyd, h szerethess.

 Ennyi. Könnyű. Pille könnyű.

 

Ezen a héten két változatot is készítettem, hogy mi is történt velem mostanság. Mind kettőt elvetettem, nem véletlenül. Lehet, hogy kellett a tegnapi csütörtök este, és a mai péntek reggel és délelőtt ahhoz, hogy megérjenek bennem a dolgok.
Kellett a vasárnap, kellett a hétfő, kellett a kedd és a szerda.
Kellett egy mély szerda, kellett egy beleszédülős keringő.

Kellettek nekem ezek ahhoz, hogy elfogadjam azt, amit a Teremtő most kínál. A boldog nyugalmat, hogy van kivel leéld az életedet.
Tiltakoztam az agyamban, nem hittem el, nem hittem magamban. De tegnap megtört az átok.
Megszorítottam a Sors jobbját, baljából pedig elvettem a jegyemet. A jegyemet, a boldogságba. Egy jegyet, amely csak páros utazásra jogosít fel, és csak oda. Vissza utat nem tartalmaz, nem tartalmazhat.
Ma megért bennem. Ma feladtam magamban a küzdést. A küszködést a jó ellen. Hiszek, akarok, szeretek, mert már mást úgysem tehetek. Ezt már egy életen át kell játszani, sőt még azon is túl.
19 évesen akarok. Akarok valakit, aki már az enyém. Akarom, az egész életemre.
A kutatás a végére ért. Kapkodtam jobbra, nyúltam balra. Élveztem a szabadságot, a választás és a lehetőségek sokféleségét.
Most letáborozom, önként és dalolva. 3 hét után. Nem sok, de sok mindenre elég. Lehorgonyzom és élvezem a szabadság végtelenségét. Egy nőben. A nőben. Libegőben.

Nem, ez csak látszólag ellentét. Sokkal nagyobb biztonságot és nyugalmat ad, hogy felfedezheted, kibonthatod. Látod ahogy általad alakul és te vele változol. Élvezed azt, hogy szabadon döntöttél, a szabadságért. Az igazi szabadságért.
És nem, nem furcsa. Végiggondoltam, végigrágtam ma sokszor. Álltam a Blahán, néztem a hullámzó tömeget. És megért bennem a gondolat: nem szabadság az, hogy buliban felcsípsz egy bulát, majd másnap reggel az ébredés után közlöd vele: drágám, megyek, hisz’ mi csak barátok maradhatunk…
Nem, nem ez a szabadság. Szerintem a szabadság az az, hogy van aki melletted áll, aki benned él, aki segít neked szárnyalni. Aki oda adja neked mindenét, és te, te gyarló, elfogadod. Elfogadod, visszaforgatod, és te is a teljes önmagadat neki adod. Egy életen át támogatjátok egymást, jóban, rosszban. Együtt élvezitek az igen csengését a templomban, együtt élitek át első gyermeketek sírását, együtt nézitek, ahogy kiröppennek sorban, hogy végleg együtt legyen a testetek majd egy kicsi, közös sírban.

Ez a szabadság.

A szerelmesen szabad választás szabadsága.

Nem, nem bánom. Nem bánok semmit, nem bánom ezt a döntést. Nem siratom a múltat. Örülök a jövőnek, ami elkezdődött, amiben már élek. Örülök, hogy szerethetek. Örülök, hogy akarhatok. Akarhatok egy álmot, egy álmot, amiben ébren élek. Örülök, hogy vele ébren álmodhatok. Örülök, hogy szerethetek. Örülök, hogy lassan be is tudom fogadni, hogy hagyom magam, hogy felnőttem. Felnőttem hozzá, magamhoz.
Vannak még gyengék, ó, hogyne lennének. De nem akadály. Végleg belekapaszkodom, és nem engedem már el. Együtt pörögve szédülünk a jövőbe.

Te, Én, Mi.

Érted, értem, értünk.

Kezdődik. Lassan, de biztosan.
Kíváncsian nézhettek, mit is szeretnénk mi itt ketten, tán mi sem tudjuk még.
De érezzük, hogy meg kell tennünk.
S ezt kívánom mindenkinek e földön; adassék meg nektek, h érezzétek, mit kell tennetek!